Lisszabonban rengeteg kisebb-nagyobb park van, szépek és gondozottak: pálmák, banánfák, papagájvirágok mindenfelé, padokkal, a nagyobbakban játszótérrel, kioszkkal. Az emberek szeretik és használják is őket, az időjárásnak köszönhetően még decemberben is lehet fűben piknikező társaságokat látni.

Kevesen tudják azonban, hogy a miniszterelnöki rezidenciának is gyönyörű kertje van, ráadásul vasárnaponként ingyen meglátogathatja bárki, csak egy kisebb biztonsági ellenőrzésen kell átesni. Az 1877-ben épült São Bento palota közvetlenül a Parlament mögött van, egy több mint két hektáros területen. A kert még most télen is csupa zöld, de látszik, hogy tavasszal és nyáron minden virágba borul. Kiváló program egy enyhén másnapos vasárnap délutánra.

A parkban pávák sétálnak méltóságteljesen, még az sem zavarja őket, hogy az egyik tisztáson tarka-barka graffiti fal áll a zöldellő banánfák alatt.

A továbbiakban beszéljenek inkább a képek, Katáéknak meg köszönjük a tippet!

(i+k)

Talán a legnépszerűbb útvonal Lisszabonban a Tejo partján lévő bicikliút, amin nyugat felé indulva, hosszú kilométereken keresztül tekerhetünk a folyóparton, miközben gyönyörködhetünk a túloldalon lévő Cristo Rei szobor, az Április 25. híd, vagy a habokat szelő vitorlások látványában.

Lisszabon belvárosa, szombat éjjel 11 óra. Egy kapualjban három fiatal egymás felé fordulva áll. Egyikük kis fehér tasakból valamit beleszór a másik tenyerébe…Mindhárman csillogó szemmel, remegve néznek lefelé, külvilág kizárva, nem számít semmi.

A lisszaboni bringázásról

A dombokra épült város a többségében kockaköves, sokszor szűk, kanyargós, villamossínekkel szabdalt útjaival nem túl jól bringázható, de azért ahhoz képest elég sokan tekernek. Nincs túl sok bicikliút, de pl. a vízparton kilométer hosszan mehetünk zavartalanul, és a város központjában is felbukkan egy-két helyen a bringasáv. Ilyen szempontból Budapest előrébb van, mint Lisszabon, persze ezt a földrajzi adottságok is okozzák. Ráadásul itt az autósok még nincsenek hozzászokva a biciklisekhez, néha meglepődnek, ha egy piros lámpánál valaki begördül melléjük. Lassan, de biztosan azért változik a helyzet, egyre többen váltanak át két kerékre. (Sőt, olvastuk, hogy itt is készülnek bevezetni a Bubi-rendszert). A hétvégéken szemmel láthatóan sokan ülnek nyeregbe és indulnak útnak. Meglepő módon gyakran látunk versenybringát, fixit is, de azokat csak a várost, a közlekedést nagyon jól ismerőknek ajánlanánk.

Másfél hónapja élünk ebben a csodálatos városban. Berendezkedtünk, kiismertük a társasház, a lakás és a háztartási gépek lelkivilágát. Mert itt mindennek lelke van.

Amikor a bringákat kibéreltük, találtunk pár szórólapot delfinnézős hajókirándulásokról. Régi vágyam volt ez, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy amikor már nem lesznek nálunk a bicajok, elmegyünk egy ilyen útra. Kérdeztük, hogy milyen esély van arra, hogy valóban látunk is delfineket, azt mondták, szinte minden nap találnak. (Nem is tudom, mi mást mondhattak volna…) De ha véletlenül mégsem, akkor újra mehetünk, ingyen. Ez kellőképp megnyugtatott minket, úh. azt találtuk ki, hogy a visszautazásunk előtt két nappal megyünk el, hogy másnap repetázhassunk, ha úgy adódik.

Tavaly télen már töltöttünk néhány napot Algarve-ban,  akkor egy bérelt autóval jártuk be a partvidéket Faro és Sagres között. Idén inkább a biciklibérlést választottuk, mert nem akartunk nagyobb távolságokat megtenni, és Albufeira közelében amúgy is rengeteg látnivaló akad, főleg persze lélegzetelállítóan szép strandok és  világítótornyok. A legszebb partokat pedig sokszor csak földutak, gyalogösvények kötik össze, így egy mountain bike a legjobb választás. Albufeira turistákkal teli központjának szélén bukkantunk az Albufeira Bike Rental üzletére, ahol nemcsak bringát lehet bérelni, hanem különböző túrákra és hajóskirándulásokra is befizethet az ember. Két Giant márkájú gépet kaptunk, amin látszott, hogy már nem vadonatújak, de remek szolgálatot tettek köszönhetően a terepgumiknak, a rugós első felfüggesztésnek és a tárcsafékeknek. A bérlés nem volt drága, egy bicikli három napra 33 euróba került, letétnek 50 eurót kértek összesen, és még egy kis hátizsákot is kaptunk pumpával, tartalék belsővel és ragasztó tapaszokkal. Szerencsére egyikre sem volt szükségünk.

Azt nem állíthatjuk, hogy Anglia a finom borok hazája. A legtöbb pubban, ha kér az ember egy pohár bort, legalább olyan értetlenkedve néznek rá, mintha egy pohár tejet kért volna. Ezért is lepett meg minket, hogy Algarve-ban egy híres angol bortermelő nyomára bukkantunk. Nem is akárkiére.

Albufeirában sétálva pillantottuk meg az egyik utcatáblát: Rua Sir Cliff Richard. Ezt itt:

Micsoda? Hogy lehet elnevezni egy élő személyről egy utcát? Ráadásul miért egy nyugdíjas angol popénekes kapott táblát Dél-Portugáliában? Amikor egy sarokkal lejjebb, egy bolt bejáratánál megpillantottuk életnagyságú papírmasé figuráját, már kezdtük megérteni a dolgot.

Cliff Richard – elnézést, Sir Cliff Richard – a ’60-as évek elején aratta legnagyobb sikereit, amíg egy addig ismeretlen Beatles nevű zenekar le nem taszította a toplistákról. A ’70-es években azért akadt még egy-egy slágere, de később inkább a milliomosok gondtalan életét élte. Mint oly sok angol nyugdíjas, ő is inkább a napsütéses Portugáliát választotta a ködös és esős szigetország helyett. 2000-ben alapította meg az Albufeirától néhány km-re található Guia településen az Adega do Cantor (Az énekes borászata) nevű vállalkozását. A Vida Nova és Onda Nova (Új élet, Új hullám) nevű borai pedig meglehetősen sikeresek lettek, köszönhetően az ide látogató rengeteg britnek és Sir Richard hírnevének. Az utca elnevezést azért mondjuk szerintem ez sem indokolja, de reklámnak kitűnő. Nem beszélve arról, hogy idén áprilisban eladásra kínálta az egészet, pincékkel, vendégházzal, teniszpályával együtt. A Daily Mail cikkében bepillantást nyerhetünk a 7,5 millió fontot érő birtokra.

(k)

Mivel a repülőjegyünk már megvolt szeptember 23-ára, de a lakásba csak október elsején tudtunk beköltözni, valahol egy hetet el kellett töltenünk. Este érkeztünk meg Lisszabonba, egy éjszakára foglaltunk szállást az Alfama-negyedben, csomagjaink egy részét pedig megőrzésre átvittük az itteni magyar barátainkhoz. Tőlük visszafelé sétálva az egyik kilátónál egy hatalmas szabadtéri buli végébe futottunk bele: szuper zene és őrületes jó hangulat volt. A szállásunkra már fadomuzsika kísért minket, épp egy fesztivál zajlott. Kell ennél jobb fogadtatás?

Úgy döntöttünk, a beköltözésig hátralévő egy hetet Algarve-ban töltjük, Portugália legdélebbi tartományában.

Határátkelők lettünk. De nem pusztán elvágytunk otthonról. Ide vágytunk, Lisszabonba. Ez a város egy mágnes. Szerelem első látásra. Aki volt már itt, érti, aki nem, reméljük, az is megérti egyszer. Mi budapesti, tulajdonképpen kényelmes életünket számoltuk fel azért, hogy itt éljünk.

Egy hónapja érkeztünk meg Portugáliába, s egy hét „kényszernyaralás” után október elsején költöztünk be új otthonunkba. Szerencsések vagyunk. Kevesen indulnak útnak már egy bérleti szerződéssel a zsebükben. Mi egy Magyarországon élő portugál barátunk lakását vettük ki, s ugyan csak fotókon láttuk, nem volt kétségünk, hogy jó helyünk lesz.

Vannak terveink, idővel azokról is beszámolunk.  Bár már rutinosan járunk a környéken, s már kétszer voltunk a svéd bútorboltban is, sőt, hivatalos ügyet is intéztünk, még mindig turistának érezzük magunkat. Ámulunk-bámulunk, szívjuk magunkba az élményeket, kirándulunk a városban, a városon kívül, gyűjtjük a tapasztalatokat. Igyekszünk mindenről itt is beszámolni, visszamenőleg, az elmúlt pár hétről is.

(i)

Ezt a fotót (k) a Graça kilátónál (Miraduro da Graça) készítette 2006-ban, azóta sajnos átfestették a falat. (A kilátás persze maradt!)