A héten két napot Portóban, Portugália második legnagyobb városában töltöttünk. A Lisszabontól 300 km-re északra fekvő település teljesen más, mint a főváros. Szintén gyönyörű, de kicsit kopottabb, szomorkásabb. A Douro partján fekszik, a folyót átszelő hídról nézve a város olyan, mint egy színházi díszlet, mintha az Operában lennénk, köszönhetően a szinte érintetlenül megmaradt középkori épületeknek. A központban viszont rengeteg art nouveau stílusú lakóház és üzlet található, ami a fővárosra nem annyira jellemző. A városi kórus sirályokból áll, sokkal, de sokkal több van ott, mint Lisszabonban.
Mivel sok időnk nem volt, így különösebben komoly útitervet sem készítettünk, csak nagyokat sétáltunk, bóklásztunk, leginkább a város belső utcácskáiban és a folyó partján. Az biztos, hogy ott is érdemes elveszni, mint Lisszabonban (amit egyébként mindenkinek tanácsolni szoktunk).
Első nap megkóstoltuk a francesinhát, ami egy tipikus portói étel, tulajdonképpen egy szendvics: két szelet kenyeret sok hússal megtöltenek, majd az egészre szeletelt sajtot olvasztanak, és lelocsolják egy spéci szósszal, minden helynek megvan a maga titkos receptje. Ha kéred, még egy tojást is ráütnek. Maradjunk annyiban, nem volt a legjobb ötlet ezt vacsorázni. Aki feltétlenül ki akarja próbálni (azért nem a gasztronómia csúcsa), az inkább ebédre egye, hogy utána még legyen alkalma legyalogolni, mert laktató, az biztos.
Mivel nem rajongunk különösebben az édes borokért, így nem ugrottunk rá a portóira, de aztán mégis úgy döntöttünk, nem jövünk el úgy a városból, hogy nem ittunk egyszer sem. Ezért átsétáltunk a Douro folyó feletti hídon (mivel a pincék nem is Portóban, hanem a túloldalon, Vila de Gaiában vannak), s elsétáltunk a Ferreira borászathoz. Ott kiderült, hogy vezetett sétán meg lehet nézni a pincerendszert, a jegy árában pedig két vagy három tételes kóstoló is van (10, illetve 13 euróért). Mivel épp indult egy angol nyelvű vezetés, gyorsan beneveztünk arra. Utólag kiderült, jól is tettük, hogy nem vártuk meg a fél órával később induló portugál csoportot.
Az 1751-ben alapított Ferreira borászat felemelkedését Antónia Ferreirának köszönheti, akit Portugália első női vállalkozójának tartanak. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyire nehéz dolga lehetett a XIX. században. Férje (aki egyben az unokatestvére is volt) halála után vette át a cég vezetését 1844-ben. Neki köszönhető az is, hogy a cég mindig is portugál tulajdonban maradt, s ma sem kerülhetne külföldi kézbe.
Kép: wikipedia
A borászat történetén keresztül sok érdekességet megtudtunk a portói borokról is. Sokan nem is gondolják, de a városmenti pincékben csak tárolják, érlelik, palackozzák a borokat. A szőlőföldek ugyan a Douro folyó mentén, de kb. 100 kilométerrel keletebbre vannak, s a klíma változása, az óceántól való távolsága, a nyári meleg és a téli hideg mértéke határozza meg, hogy a borvidék melyik részén milyen típusú borok készülnek. A borokat régen a folyón, hajóval szállították a pincékhez, néhányat lehet is látni a folyóparton. Minden, magára valamit is adó borászatnak van ilyen bárkája, amivel évente egyszer, júniusban versenyeznek egyet.
A portói bor nem tisztán bor, hozzáadott borpárlattal dúsítják, alkoholtartalma így magasabb, 18-20%. Fehér és vörös létezik, a fehéret szokták aperitívként is fogyasztani, de alapvetően desszertbor. A fehér kevésbé tradicionális, csak a XX. században kezdték el készíteni, belőlük létezik száraz is, a vörös viszont mindig édes. Alapvetően kétféle vörös típus van, a ruby és a tawny. Előbbit hatalmas hordókban, 4-5 évig érlelik, majd palackozzák. Színe sötétvörös, íze egyszerűbb, gyümölcsösebb. A tawnyt kisebb hordókban érlelik, s mivel a bor nagyobb felületen érintkezik a hordó fájával, azon keresztül pedig a levegővel, ezért az oxidáció miatt a színe kifakul; erről kapta a nevét is (tawny = topáz). Íze viszont összetettebb lesz, a hordó jegyeit jobban hordozza. Fontos tudni, hogy a klasszikus portóik palackján nincs évszám. A borokat ugyanis keverik, úgy kell elképzelni, mint a parfüm vagy a blended whisky készítését: évről évre ugyanazt az ízt kell produkálni, amit a vásárló megszokott és elvár a márkától. Minőségben magasabb kategóriát képviselnek azok a borok, amiket 10, 20 vagy akár még hosszabb ideig érleltek, s ezt fel is tüntetik a címkéken. Tudni kell azonban, hogy ezek is “csak” 10, 20, stb. év körüli borok házasítását jelenti. Az igazi különlegesség a vintage portói, ez már egy adott évjárat bora, amit maximum 2 év kisebb hordóban való érlelés után palackoznak, majd palackban érlelnek tovább. A Ferreira pincészetben a legrégebbi vintage portói 1815-ös. Létezik még az LBV megjelöléssel címkézett szintén prémium és egyedi évjáratú változat is, a rövidítés annyit jelent, hogy late bottled (későn palackozott) vintage. Ezeket ugyanis tovább, a klasszikus eljárásnak megfelelően 4-6 évig érlelik, s utána palackozzák.
A legfontosabb tudnivaló: ha portóit kapsz ajándékba – hacsak nem vintage kategóriájú – akkor ne őrizgesd sokáig, mert az már fogyasztásra való. Felbontás után ugyan még akár hónapokig is eláll (bár ezt nemigen tudjuk értelmezni), de bontatlanul nem érdemes tartogatni, jobb egy családi, baráti vacsora alkalmával az egész palackkal meginni.
A pincelátogatás után már csak a kóstolgatás maradt hátra. Egy-egy pohárka fehér, tawny és ruby típusú bort kaptunk, amik nemcsak gyönyörűek és illatosak, de nagyon finomak is voltak. Könnyen szóba is elegyedtünk az asztalunknál ülő kanadai turistákkal, akikkel olyan jól elbeszélgettünk, hogy még a buszunkat is majdnem lekéstük. Végül hívtunk egy kocsit, hogy elérjük a járatunkat, mert még az eső is elkezdett szakadni.
(i,k)
