Van egy ideiglenes kiállítás Lisszabonban, amiért én eléggé odavagyok, mert nagyon érdekes, s bár sok rajongót nem sikerült szereznem neki, kitartóan reklámozom mindenkinek.
A 19. század végén egy olasz törvényszéki orvos kezdett el foglalkozni a tetoválásokkal, elmélete szerint a tetovált emberek ui. hajlamosabbak a bűnelkövetésre, mint a “simabőrűek”. A teória Rodolfo Xavier da Silvának, a lisszaboni Törvényszéki Orvostani Intézet igazgatójának is megtetszett, s alaposan beleásta magát a témába. Gyűjteni és rendszerezni kezdte a különböző holttestekről származó tetoválásokat és részletes dokumentációt készített róluk. A 20. század első feléből származó kollekcióját a mai napig őrzik, s most először került az Intézet falain kívül kiállításra a MUDE, a lisszaboni Designmúzeum szervezésében, "O mais profundo é a pele" címmel.
Mivel a múzeum épületét felújítják épp, kiállításait különböző külső helyszínekre szervezi, ez a Palácio Pombal mára eléggé lepusztult, de ebben az állapotában is csodálatos 17. századi épületében nézhető meg. Nekem különösen tetszik, hogy egy ilyen térbe helyezték el ezt az egészen bizarr anyagot.
Az nyilvánvaló, hogy a múlt század eleji tetoválások művészi értéke nem túl nagy, nem lehet ódákat zengeni a részletgazdagságukról, finom vonalaikról, összetett mondanivalójukról. Ezt a kurátorok is tudták, de ügyes bevezetéssel mégis becsempésztek némi direkt művészetet a kiállításba: az első teremben, rögtön szemben egy Gautier ruhaköltemény, valamint öt mai tetoválóművész rajzai láthatók.
A következő teremben aztán egy vörös függöny mögé belépve azonnal kisebb sokkot kapunk. Az egyik falon ugyanis, remekül játszva a térrel, mint egy oltárkép egy hatalmas fekete-fehér fotón egy tetovált hát (és hátsó látható), kereszttel. Igazán lenyűgöző látvány. Aztán körbefordulunk, és amikor rájövünk, hogy mit látunk, majdnem rögtön ki is, de az első undort legyőzve azért győz a kíváncsiság: körben, üvegekben, preparált, tetovált bőrdarabok lebegnek. Az információ csak az évszám és hogy férfi vagy női testről származik, a fő téma a vallás.
A többi teremben aztán már levegőhöz jutunk, nagyobbak a helyiségek is, és korabeli dokumentumok, valamint tájékoztató szövegek próbálják az imént retinánkra égett szőrszálas bőrdarabok képét tompítani, de nem sokáig, később ugyanis látunk még mellbimbókat, vélhetően golyófúrta lyukakat is a rajzolt fado gitárok, Máriák (szüzek és szeretők), szívek és keresztek között.
Egyébként nagyon érdekes szocio-kulturális vonatkozásokat lehet megállapítani a tetoválásokból. A Törvényszéki Orvostani Intézet a szakértői munkája részeként részletes leírásokat és rajzokat készített a testeken lévő elváltozásokról, így a tetoválásokról is, melyeknek nem csak tettesek és áldozatok különös ismertetőjeleként volt jelentőségük, de következtetni lehetett többek között a negyedre, ahol laktak, a foglalkozásra, szeretőkre, vallásosságra, a készítés módjára és helyére (sok börtöntetkó volt, de dokumentáltak külföldön készítetteket is). A 20. század elején a nőknek csak kb. a 2%-a volt tetovált, leginkább a prostituáltak.
A kurátorok szerint, függetlenül ezen tetoválások minőségétől, ezek a társadalom peremén élő emberek, akik legfeljebb csak hírhedtek voltak, s már életükben sem volt jövőjük, a bőrükön keresztül művésszé és műalkotássá váltak. (Ez adná a kiállítás indirekt művészi értékét...)
Ha idáig eljutottatok az olvasásban, és még bírjátok, nézegessetek további képeket. Vagy ha Lisszabonban jártok, még június 25-ig meg lehet nézni a kiállítást, ingyenes. (Infók itt.) Már csak a megrendítően szép és szomorú Palácio Pombalért is érdemes. Az okosságot és a fotókat az Observador cikkéből szemezgettem ki, sajnos a kiállításon nem szabad fotózni.
(i)
