Amikor a bringákat kibéreltük, találtunk pár szórólapot delfinnézős hajókirándulásokról. Régi vágyam volt ez, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy amikor már nem lesznek nálunk a bicajok, elmegyünk egy ilyen útra. Kérdeztük, hogy milyen esély van arra, hogy valóban látunk is delfineket, azt mondták, szinte minden nap találnak. (Nem is tudom, mi mást mondhattak volna…) De ha véletlenül mégsem, akkor újra mehetünk, ingyen. Ez kellőképp megnyugtatott minket, úh. azt találtuk ki, hogy a visszautazásunk előtt két nappal megyünk el, hogy másnap repetázhassunk, ha úgy adódik.
Amikor mentünk befizetni a kirándulást, mondták, hogy az idő nem lesz túl jó, az óceán valószínűleg nagyon fogja dobálni a hajót, gondoljuk át, hogy másik nap megyünk. Mi azért ragaszkodtunk ahhoz a naphoz, biztos, ami biztos, legyen esélyünk másnap újra megpróbálni. Aztán végül – miután estefelé kaptunk még egy sms-t is, hogy nem kéne mennünk, tegyük át másik napra – mégis megkockáztattuk az utolsó napunkat.
Egy kb. 30 személyes hajóra szálltunk fel. Induláskor a vezető, egy fiatal tengerbiológus elmondta, hogy milyen delfinek élnek Algarve partjainál (közönséges és palackorrú), s ha nagy-nagy szerencsénk van, akkor bálnát is láthatunk, de ők nagyon ritkán jönnek fel csak levegőért. Abba bele sem mertünk gondolni, hogy még bálnával is találkozhatunk. Ahogy haladtunk befelé az óceánban, egyre több lelkes kiránduló bámulta a vizet, hátha ő lesz az, aki meglátja először a delfineket. Aztán eltelt fél óra, semmi. 45 perc, semmi. Szépen lassan visszaültek az emberek, csurom vizes volt már a többségük a hajónak csapódó hullámoktól. Figyeltük a vezetők arcát is, látszott rajtuk, hogy ők is kezdik feladni. Előrementünk mi is, kémleltük az óceánt, közben törölgettük az arcunkról a sós vizet. Már egy órája úton voltunk, amikor egyszercsak azt mondta a tengerbiológus fiú, hogy mintha látna valamit, lehet, hogy csak halak, lehet, hogy delfinek…. és mutatott előre. Néztük, néztük, pont ugyanolyan volt a víz, mint az elmúlt egy órában, de azért meregettük tovább a szemünket. Aztán a srác felkiáltott: delfinek, most már biztos! S ahogy haladtunk előre, mi is megláttuk a ritmusos csobbanásokat. Én nyilván elérzékenyültem, még a könnyeim is eleredtek…aztán persze rájöttem, ha sírok, akkor végképp nem látok semmit, úgyhogy gyorsan megtöröltem a szemeimet (ami a sós vizes kezemmel remek ötlet volt valóban), és nagy vigyorral néztem a rengeteg kis (egyébként közönséges) delfint. Egy nagyjából 30 fős csapatot találtunk, nagyon barátságosak voltak, végig ott voltak a hajónk körül. Sajnos csak kb. 20 percet nézegethettük őket, mert nagyon eltávolodtunk a parttól, muszáj volt visszaindulni. De így is óriási élmény volt. Ahogy mentünk vissza a kikötőbe, megtudtuk, hogy aznap délelőtt a mi hajónk volt az egyetlen, amelyikkel láttak delfineket, a többi társaság hamarabb feladta és visszafordultak (ja, merthogy segítik egymást, cserélik az információkat egymás között, ilyen is van). Úgyhogy nagyon örültünk, hogy őket választottuk.
Persze a legnagyobb delfines vágyam, hogy úszkálhassak is velük… már utánanéztem, a szintén Portugáliához tartozó Azori-szigeteken és Madeirán is van erre lehetőség. (Mármint természetes közegükben.) Mondjuk azt nem tudom, hogy akkor abba tudnám-e hagyni a bőgést…:)
(i)
